2009. szeptember 10., csütörtök

Film Jehova tanúiról

Kedves Olvasó! Olvastam egy dán film kritikáját Jehova Tanúiról a "Filmtett.ro" erdélyi filmes portál Oldalán. Ennek alapján én pláne kíváncsi vagyok a Filmre!  Soha nem láttam még filmet Jehova Tanúiról,és az Őrtorony Társulatról,-leszámítva a Szervezet  önmagáról készített  filmet (a címre már nem emlékszem,talán még VHS videókazettán volt látható.)  Jehova Tanúi,és a film....egy művészeti ág,és egy felekezet,amely (durván) egyidős nagyjából...mégsem  "találtak  egymásra"  Jehova Tanúi továbbra is a "házról-házra" /utcai missziós módszert erőltetik,-ami felett-meggyőződésem-eljárt az idő,pár évtizede,és az utcákon,az ajtókban még mindig a hagyományos (azaz papír)  "Őrtorony" folyóiratokat kínálják... környezetvédelem ide-vagy oda.  Belegondoltam...:  Az Őrtorony Társulat felemeli szavát-helyesen- a környezetvédelem mellett,ugyanakkor még mindig a missziós-munka "papír-alapon" folyik,-mintha még mindig a XIX. században élnénk!  C.T.Russell felhasználta kora technikai vívmányait ügyesen. Vele  szemben Jehova Tanúi  alig ragadják meg a film (DVD),és az Internet által kínált  hatalmas lehetőséget.  Pedig már Lenin is felismerte:a legfontosabb művészeti ág a film,jól lehet megszólítani a tömegeket evvel az eszközzel.  Ma már szinte mindenkinek van TV készüléke,és DVD lejátszója. Lehet,hogy a "To verdener" ("Párhuzamos világok") című filmet érdemes lenne DVD-n terjeszteni a Királyság-termek környékén...?  Nem egyszerű dolog beszélni  szekuláris kultúrában-környezetben hitről,vallásról. Niels Arden Oplev mégis megteszi. Elviszi a nézőket egy vidéki dán Jehova Tanú-családhoz,és betekintést enged a családtagok életébe.  Nem megy le a film "bulvárba",megmarad kiegyensúlyozottnak. Sajnálom,hogy eddig -magyarul- a fizetős,kódolt TV adó a Cinemax sugározta a filmet,így nem tudtam megnézni-még. Magyarországon ez a film a "Hit fogságában" címmel vetítik.  A film-kritika eredeti szövege  itt található --->> www.filmtett.ro/cikk/299

Talpig nehéz hűségben
Niels Arden Oplev: Párhuzamos világok (To verdener)

Zágoni Balázs / 2008.06.07. 09:00
Hitéletről, vallásos meggyőződésről nyilvánosan beszélni ma gyakran ciki. Azt mondják, magánügy. Szexről beszélni már egyáltalán nem ciki, ez közügy lett, a hálószobákból kipárolgott mindenhova, az internettől a színes kerámia bögrécskékig. A kettőről együtt tartalmasan és kiegyensúlyozottan beszélni pedig nem kis vállalkozás.
Ha ezt még megfejeljük azzal is, hogy mindez egy, a közvélemény és a vallástudomány által is szektának tartott közösségben, a Jehova Tanúi között játszódik, akkor még kevésbé az. Ugyanakkor éppen ez utóbbi miatt joggal félhet az ember attól, hogy közhelyekbe fullad a film, nem lesz másról szó, mint frusztrált és korlátolt szektásokról és józanul szabadon gondolkodók valóban teljesen párhuzamos világáról.
Niels Arden Oplev dán rendező új filmje egy kis vidéki Jehova tanúi gyülekezetben játszódik. Egy olyan közösség életébe enged betekintést, amelyet általában nem ismerhet meg idegen. A 17 éves Sara és kisebb testvérei döntés előtt állnak: apjukkal maradnak, aki megcsalta anyjukat, de továbbra is kitart a szekta mellett – noha tettének következményeként a gyülekezetben elveszíti tisztségeit –, vagy a közeli nagyvárosba beköltöző anyjukhoz csatlakoznak. Az anya nagy megdöbbenésére mindhárom gyerek az apát választja. Az apa bűntudatától vezetve és megnövekedett felelőssége tudatában sasszemekkel követi nagylánya minden lépést. Nem kerüli el a figyelmét az sem, hogy egy este Sara későbben tér haza a megszokottnál. És valóban, a dolog mögött a huszonéves zenész sráccal, Teisszel való megismerkedés áll. Sara egyelőre őszintén mondhatja apjának, hogy nem történt semmi, mert valóban nem is történt. De amikor Sara nem éri el az utolsó vonatot és Teisnél alszik, akkor már történik olyasmi, ami a vallási törvények szerint tilos. Ám Sara okos lány. Ismeri a vallási törvényeket és ismeri a kiskapukat is. Nem akar mást, mint megtartani szerelmét és megtartani a családját is. Vagyis a lehetetlent. A film szerint ugyanis a Jehova tanúinál kiátkozás jár azért, ha nem a közösségből való fiúval jár a lány. Kiátkozás jár kevesebbért is: Sara bátyjának azért kellett elhagynia a családját, mert tiltott könyvet – nem derül ki, hogy mit – olvasott. A kiátkozás pedig igen súlyos következményekkel jár már itt a földön is: a többi tanú, de még a családtagok sem találkozhatnak a kiátkozottal, még az utcán sem ismerhetik meg az „elveszettet".
Sara okos, és Teis is segíteni akar. Elkezd „őszintén" érdeklődni a tanítás iránt, amelyet Saratól volt módja hallani. A hiúságában érintett lelkész, bár sejtheti a csapdát, mégis befogadja Teist a gyülekezetbe. Felhőtlen hetek következnek és Sara eldönti, hogy otthagyja az iskolát és az utcai igehirdetést választja. De a boldogság rövid életű, a felhők elkezdenek gyülekezni a fiatal pár fölött, és az egyre növekvő feszültségben majd minden családtag, köztük az apa is Sara ellen fordul.
Oplev, aki társforgatókönyvíróként is jegyzik a filmet, fokozatosan tárja fel azokat a rendkívül súlyos játékszabályokat, amelyek betartásától a kiválasztottságot és az örök életet remélik a Jehova tanúi. És ugyanígy mutatja be, hogy ezek a szabályok hogyan tudnak romba dönteni életeket, családokat, jobb esetben olyan kompromisszumokba belekényszeríteni a tagokat, amelyek egyszerre nevetségesek és sírni valók. Az is kiderül, hogy a legtöbb tanú azért tér vissza a gyülekezetbe, újból elfogadva a sokszor embertelen törvényeket, mert nem a tanítás, hanem a család hiányzik borzasztóan.
A valós történeten alapuló jól dokumentált és jól felépített filmben azért akad pár papírmasé karakter: nem értjük az édesanya indítékait, ahogy a családtól távol élő nagyobb báty is csak egy-két papírízű önjellemző mondaton át kerül bemutatásra. Annál gazdagabban megrajzolt alak viszont Sara, akit Rosalinde Mynster kifejező arca és a legkisebb rezdülésekig hiteles játéka kelt életre, valamint az Anders W. Berthelsen által alakított John lelkész. Berthelsent már láthattunk az idei TIFF-en a Det som inge ved (What No One Knows) sötét titkok után nyomozó bábszínészeként.
Annak ellenére, hogy a filmből egyértelművé válik a rendező véleménye a Jehova tanúiról, Oplevnek sikerült őszinte és kiegyensúlyozott filmet rendeznie, mely a moziban hallható reakciók alapján a tinédzser közönség számára is izgalmas és sok helyen szórakoztató volt.

Nincsenek megjegyzések: