2010. január 16., szombat

A Szentháromság-Papp Sándor írása

Gyűjtöm a Jehova tanúival kapcsolatos teológiai tanulmányokat,és forrás-megjelöléssel blogjaimban közzéteszem. Már arra gondoltam:mindent megtaláltam a NET-en,amit feltettek-sajnos vannak olyan tanulmányok,írások is,amelyek azóta eltűntek az eredeti tárhelyről. 
 Örömmel fedeztem fel Papp Sándor református vallástanár írását a Szentháromságról,és szeretettel ajánlom!

    Forrás:  http://columba.uw.hu 


A Szentháromság az óegyház idejétől fogva talán a legtöbbet vitatott tantétel. Mivel maga a Szentírás is csak viszonylag kevés utalást tartalmaz e problémáról, s másrészt a teológiának ezen a helyen a Szent Istenről kell nyilatkoznia, ezért mindenképpen nagy alázattal, "levett sarukkal" kell közelednünk a Szentháromság Isten felé, hogy Őróla valamiféle megbízható tanítást alkossunk. 
Kálvin szavaival élve ne féljünk bevallani némi tudatlanságot, amennyiben emberi ésszel meg nem magyarázható eredményre jutunk. Nem várhatjuk azt Istenünktől, hogy általa teremtett logikánk fel is tudja fogni Őt (Róma 11,33-36), s ugyanakkor maga Isten is korlátokat szab róla alkotott elképzeléseinknek, legyenek azok akár anyagiak, vagy szellemiek (2Móz 20,4; ApCsel 17,29).
         Érdemes kiindulópontnak egy tömör definíciót adnunk az egyház hitének a Szentháromságról. "Csupán egy igaz Isten van, az istenség egységét azonban három, öröktől létező, egyenlő, lényeg szerint azonos, szükségszerű létezés tekintetében különböző személy alkotja"[1].
         A Szentháromság kifejtéséhez használt háromság, lényeg, persona, hypostasis nem bibliai eredetű fogalmak, ezeket mind az óegyház alakította ki a görög filozófia segítségével, miközben a különböző tévtanítók ellen lépett fel. Sajnos az idők során ezen fogalmak használatára oly mértékű hangsúlyt helyeztek, hogy üdvfeltétellé léptek elő, s ez igen rossz hatással volt a tan későbbi elfogadására nézve. A kezdetben óvó, védő szándékkal bevezetett fogalmi keretek sokak számára túl merevnek és bibliátlannak bizonyultak, ami a tanítás tagadói közé vezette őket, így az eredeti szándék célt tévesztett. Ennek ellenére is használjuk e fogalmakat, mivel segítenek a tanítás magyarázatában.   A Háromságot fejtegető atyák munkája e veszélyek ellenére sok eredményt hozott: már nem csak a kijelentésben beszéltek Isten háromságáról és egységéről, hanem az Ő örökkévaló létében is. 
A Szentháromság személyeit először egymáshoz való viszonyukban kell felfognunk, mivel az Atya a Fiúra nézve Atya és fordítva, 
valamint a Szentlélek az Atyának és Fiúnak Lelke.
Habár még az Újszövetség sem tekinthető egyértelműen világosnak a Szentháromsággal kapcsolatban, az általános felfogás szerint az Ószövetség rejtetten, míg az Újszövetség nyíltan tanítja - véleményem szerint minden lényeges elemét, melyekből azután a tanítás összeáll. Habár az Újszövetség Istene azonos az Ószövetségével, mégis óvakodni kell attól, hogy a háromságot mindenáron visszavetítsük, hiszen a Zsid 1,1-2 szerint Isten más módon szólt az atyákhoz, mint hozzánk. Ugyanakkor a teremtő Istenben bátran azonosíthatjuk Jézus Krisztus Atyját, Isten Lelkében pedig a Szentlelket.
Az Ószövetség nagy hangsúlyt helyez Isten egységére (5Móz 6,4), ezt húzza alá a II. Helvét Hitvallás is többszörösen. Mégis már az Ószövetségben találunk utalásokat arra nézve, hogy az Istenségen belül személyeket különböztethetünk meg. Ezek készítik elő a talajt a későbbi teljesebb kijelentés számára. Istent, mint Izrael atyját és gondviselőjét tartják számon a próféták, akinek Elsőszülött Fia Izrael (2Móz 4,22), de a Zsoltárokban feltűnik egy másik fiú alakja is, akit az atya nemz (2,7), akivel tehát egészen különös, bensőséges viszonyban van.
Isten egyik Ószövetségben használt neve az Elóhim, mely név többes számú alakjából sejteni lehet, bár bizonyítani nem, az istenség többszemélyűségét[2]. Isten önmagára vonatkozó kijelentéseiben is találkozunk többes számú szavakkal, névmásokkal és többes számú igealakokkal: 1Móz 1,26; 3,22; 11,7; Ézs 6,8, ezekből is következtethetünk az istenségen belüli pluralitásra, de ez még távol áll a hármasság tanától.
Az "Úr angyala", "Isten angyala" meghatározás ugyan Isten bármely angyalára vonatkozhat, előfordul azonban, hogy magára Istenre utal, mégis egyfajta lehatárolt, elkülönítő módon (1Móz 16,7-13; 18,1-21; 19,1-28; Mal 3,1). Ezeken a helyeken az Ószövetségben az "Úr angyala" Jahve megjelenési formája. A szöveg sokszor nem tesz különbséget közte és Jahve között (pl. Bír 6,14.16.23). Az említett versek egyszerűen Jahvét írnak. Itt tehát teofániáról van szó, újszövetségi ismereteink szerint a Szentháromság második személyének látható és testi alakban való, testet öltés előtti megjelenéséről (vö. Jn. 1,18). 

A Krisztussal való azonosításhoz több újszövetségi támpontunk is van (Jn. 8,56; Jn. 12,41; 1Kor 10,4; Zsid 11,26). Ez az isteni megnyilvánulás, amely jellemző volt Mózes és Józsué korára, még a bírák korában is megjelent Gedeonnak és Sámson szüleinek. Nemcsak Jahvénak és Istennek nevezték, de isteni tulajdonságokkal és előjogokkal is rendelkezett. Az "angyal" szó ebben a helyzetben nyilvánvalóan funkciójára utal (az Atya hírnöke) és nem lényének ontológiai meghatározására, mely alapján sokan érvelnek Krisztus teremtmény volta mellett tévesen (vö. Gal. 4,14). Jól látható tehát, hogy az Úr angyala egyszerre megkülönböztethető és elválaszthatatlan Istentől.
Egyes igeszakaszok nyilvánvalóan különbséget tesznek az istenséget alkotó személyek között. Az ÚR és ÚR között (1Móz 19,24), a Megváltó (akinek isteni személynek kell lennie) és az ÚR között (Ézs 59,20)[3], a Szentlélek és az ÚR között (Ézs 48,16; 59,21; 63,9-10). Különösen az utolsó ige személyes és cselekvő Szentlélekről szól.
Az eljövendő Messiás Istenségének klasszikus bizonyítéka az Ézs 9,5-6. Az "Erős Isten" más helyeken is előforduló kifejezés, és mindig Jahve-ra vonatkozik (Józs 22,22; Zsolt 132,5; Ézs 10,21; Jer 32,18). Hasonlóan fontos név az "Örökkévaló Atya", hiszen az örökkévalóság egyedül Isten tulajdonsága.
A bölcsességnek a Példabeszédek könyvének 8. részében található megszemélyesítését egyes teológusok Krisztusra való utalásnak tekintik, s mint ilyet a Szentháromság ószövetségi bizonyítékaként tartják számon. Ugyanakkor tudjuk, hogy az ariánusok is előszeretettel használták ezt a szakaszt, mivel Krisztus teremtett voltát látták benne bizonyítottnak. A Péld 8 patrisztikus értelmezése valóban Jézusra érti a szöveget, az "alkotás" szót pedig "fölé helyez" értelemben használja[4]. Athanasziosz különösen a 25. verssel védekezik, mely az alkotás szóval ellentétben a születést hozza[5], hasonlóan a Zsolt 110,3-hoz. Csia Lajos ugyanakkor a Szentlelket látja megjelenni ebben az igeszakaszban[6]. Az igehely azonban problémás, egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy akár Jézusról akár a Szentlélekről lenne itt szó. A héber nyelv ismeri a nyelvtani nemeket. A Példabeszédekben a megszemélyesített, teremtett, nőnemű Bölcsesség beszél hozzánk. Ezt maga a szöveg is megerősíti. A Péld 7,4 szerint "mond a bölcsességnek: nővérem vagy te, az eszességet ismerősödnek nevezd." "Én, a bölcsesség együtt lakom az okossággal." (Péld 8,12). 

Nehéz elképzelni, hogy ebben a kontextusban hogyan lehetne a bölcsességet azonosítani Isten Fiával, hiszen akkor ugyanazon logika szerint ki lenne az eszesség, okosság? A Péld 9 szerint a Bölcsességnek lányai vannak, vajon őket kivel "azonosíthatjuk"? Ha más nem, ez mutatja, hogy itt valóban példabeszédről van szó, semmi többről. Sőt, ellenpárja is van a Bölcsességnek: a "balgaság fecsegő asszonya" a Péld 9,13-ban. Nem lehet tehát ebből az igéből Isten, vagy Szent Fia lényére következtetni, különösen más, világos igehelyekkel szemben.
Az Ószövetség számunkra legnagyobb segítséget jelentő szakaszai mégis azok, melyekben Isten teljes egyedülállóságát tanítja, hiszen így egyrészt nem marad hely egy "kisebb isten" számára Isten mellett (ahogyan a tan tagadói Jézust szeretnék láttatni), másrészt az Újszövetség egyre-másra Jézusra vonatkoztatja azokat az ószövetségi jelzőket, tulajdonságokat, melyekről ott azt olvassuk, kizárólag Jahve Istent illetik meg. Az 5Móz 32,39; Zsolt 89,7; Ézs 43,10; 44,6-8; 44,24; 45,5.22; 46,9; 48,13 és még számos igehely szerint Izrael Istene az egyedüli Isten, rajta kívül csak hamis istenek léteznek, teljesen egyedül Ő teremtett mindent, nincs senki hozzá még csak hasonló sem. Ha az ariánus értelemben vett Jézust, újszövetségi leírásaival (Jn 1,1-3; Kol 1,16-17; Zsid 1,1-3[7]) együtt e kép mellé helyezzük, arra kellene következtetnünk, hogy az Ószövetség Istene tagadja Jézus Krisztus létezését. Ezzel szemben azonban az összes evangélium rögtön az elején azonosítja Jézust az Ószövetség Istenével (Ézs 40,3-11; Mt 3,3; Mk 1,3; Lk 3,4; Jn 1,23), az ítéletre visszatérő Jézust (ApCsel 1,10-12) pedig pontosan a Zak 14,3-4 alapján azonosíthatjuk Jahve-val.
Noha az Újszövetség nem tartalmazza a Szentháromság tanának nyílt kifejtését (a kialakult konszenzus szerint az 1Jn 5,7 nevezetes Comma Johanneuma nem tartozik a Szentírás hiteles szövegéhez), ennek ellenére számos bizonyítékkal járul hozzá. Ezek arra utalnak, hogy bár csak egy igaz Isten létezik, ugyanakkor Jézust és a Szentlelket úgy mutatják be, mint isteni igénnyel fellépő személyeket. Ebben a helyzetben két szélsőségtől kell tartózkodnunk: ha Isten egységét hangsúlyozzuk túl, az unitárius álláspontra jutunk, míg ha a hármasságot, a mormonizmus triteizmusába esnénk. Nem közvetlen bizonyíték ugyan, de nagyon igaz, hogy mind az ó- (2Móz 34,14) mind az újszövetségi (1Jn 4,16) kijelentés a szeretet Istenéről önmagában feltételezi az istenség többszemélyű voltát, hiszen a szeretet csak egy másik személlyel szemben valódi, s vajon Isten az Ő örökkévalóságában kit szerethetne?
Isten egységét az Újszövetség az Ószövetséghez hasonlóan kiemelten tanítja (1Kor 8,4-6; Ef 4,3-6; Jak 2,19). Az Atya Istensége minden vitán felül áll (Jn 6,27; 1Pt 1,2). Jézus Krisztus Istenségének is számos bizonyítéka van. Olyan tulajdonságokkal rendelkezik, melyek csupán Istenben találhatók meg, mint pl. mindentudása (Mt 9,4; Jn 21,17), mindenhatósága (Mt 28,18), mindenütt jelenvalósága (Mt 28,20). Utóbbi tulajdonságairól nagyon fontos hangsúlyozni, hogy ezeket nem akkor kapta meg először, hanem a Jn 17,5 értelmében megelőző mennyei létének dicsőségébe lett visszahelyezve, tehát mindig is rendelkezett velük. Kortársai, ha vonakodva is, de kénytelenek voltak elismerni, hogy tettei: a bűn alól való feloldozás (Mk 2,1-12) vagy egy halott életre keltése (Jn 12,9) isteni képességeket követelnek. Isten Krisztust olyan feladatok végrehajtásával is megbízta, melyek csupán Istentől eredhetnek: a teremtés (Jn 1,3) a világ fenntartása (Kol 1,17, Zsid 1,3), és az eljövendő ítéletben való részvétel (Jn 5,27), ezért a Fiút éppen olyan tisztelet illeti, mint az Atyát, aki nem így tesz, az az Atyát sem tiszteli (Jn 5,23). Kétségtelenül megdöbbentő szavak lehettek ezek a zsidók számára, amikor egy előttük ülő ember gyakorlatilag az Ő Istenüknek állította magát, meg is botránkoztak rajta (Jn 5,18; 10,33), s istenkáromlás miatt meg akarták kövezni. Sokan mondják erre, hogy a zsidók félreértették Jézust. Ez az indoklás azonban képtelenség, hiszen már láttuk, hogy Jézus pontosan ismerte az emberek gondolatait. Ezért, ha akarta volna, "tisztázhatta volna magát", egyszerűen csak annyit kellett volna mondania, hogy Ő nem Isten, s életben marad. Nyilvánvaló, hogy Jézus nem halt volna meg egy félreértés miatt.
János evangéliumának első verse az Ige (Krisztus), és Isten közé mintegy egyenlőségjelet tesz. "Az Ige az Istennél volt, és Isten volt az Ige" az eredeti szöveg helyes fordítása, nem áll meg pl. Jehova Tanúi, vagy a spiritiszta Johannes Greber szerinti fordítás, miszerint "Az Ige egy isten volt". Az "Isten" szó előtt az eredeti nyelvben ugyan nincs határozott névelő, de azt, hogy "egy isten" értelemben fordítsuk, nem csak a görög nyelv nyelvtani szabályai nem teszik lehetővé, hanem János evangéliumában is az egyetlen ilyen előfordulás lenne, s ez még inkább kizárja a fordítás lehetőségét. János nem találhatott volna ennél pontosabb módot annak az igazságnak a kifejezésére, mely szerint az Ige Isten, mégis az Atyától különböző személy.

 A Jn 1,1-nek azonban van egy másik nagyon hasznos, de kevésbé idézett része is, mely nagyban segíti Jézus örökkévalóságának bizonyítását. "Kezdetben volt az Ige". Minthogy a "kezdetben" az időegyenes origoja, ezért azt mondani, hogy valaki kezdetben volt, egy emberi agyhoz formált egyszerű kijelentés, azt jelenti, hogy örökké volt, van és lesz. A kezdetben "előtt" semmi sincs. Nincs idő. Ezért a "volt" múlt időben, minthogy valóságos múltra nem utalhat, kizárólag egy dolgot fejezhet ki: az örökkévalóságot. Hogy pedig az Atyának a Fiút szülő aktusa így az örökkévalóságba tolódik ki, az minket nem jogosít fel rá, hogy arról alkossunk elképzeléseket, volt-e ez "előtt" valami (pl. az Atya egyedül), illetve, hogy hogyan lehetséges ez a dolog, amit mi csak időben tudunk felfogni. A szentháromságtagadók teológiáját megnyugtatóan csak az támasztaná alá, ha azt olvasnánk: "kezdetben lett az Ige"[8]. Ennyi elég lenne ahhoz, hogy igazuk legyen. De éppen ennyi elég ahhoz is, hogy ne legyen.
         Számunkra a legnagyobb gondot Jézus és az Atya lényegi egységének kimutatása jelenti, mivel a Jn 10,30 a Jn 17 kontextusába helyezve nem nyújt igazi segítséget. Jézus és az Atya egysége, valamint a hívők Istennel való egysége között nem lehet a Szentháromság szempontjából hasznos különbséget kimutatni, a tanban csak Istenre értett "egy lényeg, három személy" megfogalmazást nem igazolja. Van azonban más lehetőségünk, mégpedig Jézus Krisztusnak az egy Isten teremtő munkáján belüli részvételének pontos azonosítása, melynek segítségével Jézus személye az egy Istenen "belülre" helyezhető. Jézusról számos helyen írva van, hogy Őáltala teremtette Isten az egész világot, minden általa jött létre (Jn 1,3; 1Kor 8,6; Kol 1,16; Zsid 1,2). 

Különösen az 1Kor 8,6[9] mutatja be pontosan a két személy viszonyát a teremtésben és választja őket külön szerepük szerint. Tehát az a személy, akitől van a teremtés, az Atya, míg az a személy, aki által van a teremtés, az Jézus. Ezek után azonban azt olvassuk Pál apostoltól a Róma 11,33-36-ban Istenről, hogy "Bizony, tőle, általa és érte van minden: övé a dicsőség mindörökké. Ámen." Ezt a Zsid 2,10 is megerősíti. Az Atya tehát, akitől lett a teremtés, egy Istent alkot Jézussal, aki által lett. Ez az a hely, ahol a legközelebb jutunk az általunk is tanított Szentháromsághoz, ezek fényében lehetetlen Jézusról bármi mást állítani, mint, hogy Ő valóban Teremtő Isten. Pál apostol Istent magasztaló sorai hitem szerint a legszebben forrasztják össze az Atya és Jézus Krisztus személyét egy teremtő Istenné.
         Sok félreértés elkerülhető, ha Jézus emberré lételét teljes kontextusába helyezzük, s ezzel a cáfolatként felhozott igehelyek is magyarázatra lelnek. A Fil 2,5-11 Krisztus-himnuszából sajnos nem derül ki egyértelműen, hogy az Istennel való egyenlőség Krisztus által birtokolt dolog volt-e, vagy pedig olyasmi, amit pl. Sátánnal ellentétben Ő nem kívánt megszerezni. Habár utóbbi esetet valószínűtlenné teszi az, hogy így Pál nyitva hagyná a kérdést, milyen minőségből üresítette ki magát Krisztus, van más igénk is, amely segítséget nyújt. Ez pedig a Jn 3,31: "Aki felülről jön, az felette van mindenkinek." Ez az ige kizárólag az Istennel való egyenlőséget engedi meg. Jézus mennyei létében "Egyszülött Isten" (Jn 1,18), aki az Atya kebelén volt, s mikor eljött az időknek teljessége Isten kibocsátotta az Ő személyes örök Fiát a teremtett világba (Mk 12,6; Jn 11,27; Gal 4,4; 1Jn 4,9). Krisztus ezek szerint "Isten Fia" volt már földi élete előtt is, tehát Istennek valóban született egy igazi Fia, aki ugyanúgy Isten, mint ahogy az ember fia ember. Nyilvánvalóan különbözik az "istenfiak" teremtett, angyali csoportjától, ahogyan arról a Zsid 1,5 bizonyságot tesz, hiszen ő nem a ház része (teremtmény), hanem a ház építője (teremtő) a Zsid 3,3-4 szerint. Ebből az állapotból szállt tehát alá Krisztus, s vett fel szolgai formát, amiből nyilvánvaló, hogy megelőzően nem lehetett szolga (mivel az angyalok eleve "szolgáló lelkek" Zsid 1,14).

 Így azonban emberré lett, magára vette a teremtményi valóságot (Ézs 49,5), kisebbé tétetett még az angyaloknál is (Zsid 2,7-9), egy lett közülünk (Zsid 1,9; 2,12), hogy Ő legyen az elsőszülött sok testvér közül (Róm 8,29), s az Atya így "nagyobb" volt nála (Jn 14,28). Ebben az állapotában is elmondható azonban, hogy mint Isten a saját vérén szerezte egyházát (ApCsel 20,28), s erről mondja Pál apostol, hogy Isten "erőtlensége" erősebb az emberek erejénél (1Kor 1,25). Jézusnak ez az önkiüresített állapota[10] az ok, amiért örvendezhetnek a tanítványok Jézus mennybemenetelén, hiszen Jézus az Atyához megy, s így visszanyeri régi dicsőségét (Jn 17,5; Mt 28,18). Ha nem erről lenne szó, nem világos miért kellene a tanítványoknak örvendezniük. Talán annak a száraz ténynek, hogy Jézus kisebbnek állította magát az Atyánál?
Mind földi, mind mennyei formájában Jézus fogadja az emberek és angyalok leboruló imádatát[11] (Mt 2,2.11; Mt 14,33; 28,9; 28,16-17; Jn 9,36-38; Fil 2,10; Zsid 1,6; Jel 5,8), annak ellenére, hogy ez szigorúan tilos minden "más isten" előtt (2Móz 34,14). Ebből levonható az a következtetés, hogy Jézus nem egy "más isten" az Atyához képest. Mindeközben pedig Ő maga nem borul le Atyja előtt (Jel 5,11-14), amikor az egész teremtett világ imádja Istent. Elmondhatjuk tehát, hogy Jézus Krisztus valóban az Első és Utolsó Mindenható Isten, aki eljön az ítéletre (Jel 1,7-8; 1,17-18; 2,8; 22,13), benne lakik a Teljesség, az Istenség egész teljessége testileg (Kol 1,19; 2,9). Tamással együtt vallhatjuk, hogy Ő Urunk és Istenünk (Jn 20,28), aki tegnap, ma, és mindörökké ugyanaz (Zsid 13,8).
         A Szentlélek esetében két dolgot kell igazolnunk, ez pedig az Ő személy, és Isten volta. A régi ariánusok számára a Szentlélek ugyan személy volt, de teremtmény, ez a nézet azonban mára szinte kihaltnak tekinthető, Jehova Tanúi, a szombatosok, unitáriusok Isten megszemélyesített "tevékeny erejének" vallják Isten Szentlelkét. Mivel a Szentlélek örökkévaló (Zsid 9,14), ezért teremtmény valóban nem is lehetne, így tehát személy voltának igazolása egyben a Szentháromság "bezárulását" is eredményezi, hiszen az Atya-Szentlélek kettősségében talán soha senki nem hitt. 

Azokat az igéket kell itt megemlítenünk, amelyek kifejezetten személyiséget tulajdonítanak a Szentléleknek. Bár a Szentlélek erőként is megnyilvánul (ApCsel 1,8), nem pusztán erő, hanem értelmes (ApCsel 15,28; Róm 8,27; 1Kor 2,10), érez (Róm 15,30; Ef 4,30), önálló akarata van (1Kor 12,11); cselekszik (ApCsel 16,7.10), segít (ApCsel 9,31), beszél (ApCsel 8,29; 13,2; Róm 8,26; Jel 2,7; 22,17), tanúskodik (Mk 13,11; Jn 15,26; Róm 8,16; 1Jn 5,6-9), közbenjár (Róm 8,26) ihlet (2Pt 1,21), tanít és emlékeztet (Jn 14,26), sőt megismerhető személy (Jn 14,17), "akit a világ nem kaphat meg, mert nem látja őt, nem is ismeri" - egy erőről ez értelmetlen állítás. Jézus helyett Ő a másik Pártfogó (Jn 14,16), személy helyett nyilván egy másik, hasonló személy, s küldeni is csak személyt lehet (Jn 16,7). 

Jézus kifejezetten az "ekeinosz" hímnemű, személyre utaló névmást használja. Az egyház az Ő nevében is, tehát a Tőle is kapott felhatalmazással keresztel (Mt 28,19). Ebben az igében kerül legszorosabb kapcsolatba a három személy egymással, mely a háromságot és egységet is egyaránt magában foglalja. A "Lélek" nem pusztán Isten megszemélyesítése, hiszen a Biblia sokszor a másik két isteni személlyel együtt, de külön személyként említi (Mt 28,19; Lk 3,22; 2Kor 13,13), vagy valamelyik személlyel kommunikálva mutatja be (Jn 16,13-14; Róm 8,26-27, Jel 22,17). A Szentlélek Istent káromolni Isten elleni káromlás (Mt 12,31-37), az Ő vezetése Isten vezetése (Csel 16,6-10), Neki hazudni annyi, mint Istennek hazudni (Csel 5,3-4.9). Ő egyszerre az Atya Lelke (Mt 10,20), és a Fiú Lelke (Gal 4,6), s e két név egyenértékű, felcserélhető.

 Míg a Fiú született, Ő az Atyától származik (Jn 15,26). Embereket újjáteremtő ereje van (Jn 3,5-6), s ez az erő a sajátja, nem pedig Ő maga (Róm 15,13.19). A Lélek által Isten maga lakik bennünk (1Jn 4,12.15-16), s temploma is csak Istennek van, erőnek nem (1Kor 6,19). Tehát Isten Lelke mindenképpen több, mint egyszerűen "Isten személytelen, tevékeny ereje". Ellenkező esetben fel kellene tételeznünk a szentírókról a teljes felelőtlenséget, az ihletettség hiányát a megtévesztő idézetek egész halmaza miatt. Mindez alapján a Szentlelket az Atyával és a Fiúval együtt imádjuk (vö. Jn 16,14).
A szentháromságtan Teremtő, Megváltó és Megszentelő Istenünk lényének és a megváltásnak a titkába enged némi bepillantást. Amit Istenről megtudhatunk, az meghaladja az értelmünket, és bár sohasem leszünk képesek Istent "megmagyarázni", mégis eleget tudunk ahhoz, hogy tudjuk, ki előtt borulunk le.
Jn. 16,13-15 "amikor azonban eljön ő, az igazság Lelke, elvezet titeket a teljes igazságra; mert nem önmagától szól, hanem azokat mondja, amiket hall, és az eljövendő dolgokat is kijelenti nektek. Ő engem fog dicsőíteni, mert az enyémből merít, és azt jelenti ki nektek. Mindaz, ami az Atyáé, az enyém; ezért mondtam, hogy az enyémből merít, és azt jelenti ki nektek."


Forrás

Biblia, Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése, Kálvin Kiadó, Bp, 1995

MRVSZ 2000 CD-ROM (II. Helvét Hitvallás)


Bibliográfia

A Biblia Ismerete Kommentársorozat, II. kötet, KIA, Budapest, 1999
A Keresztény Görög Iratok új világ fordítása, Watch Tower Bible and Tract Society of New York, Inc., Roma, 2000
Charles C. Ryrie: Teológiai alapismeretek, KIA, Budapest, 1996
Csia Lajos: Bibliai Lélektan, Százszorszép Kiadó és Nyomda, Bp, 1994
J.I. Packer: Igaz Istenismeret, Harmat, Bp, 1994
Lothar Gassmann: Jehova Tanúi, Történetük, tanításuk, értékelésük, Evangéliumi Kiadó és Iratmisszió, 1998
Ókeresztény Írók, 13. kötet, Szent Athanasziosz művei, Szent István Társulat, Bp, 1991
Szalai András: Más Jézus, más Lélek, más evangélium, Harmat, Bp, 1998

Szűcs Ferenc: Hitvallásismeret, Bp, 1995


www.apologia.hu






[1] Ryrie, 70. old.
[2] Emellett elképzelhető még a felséges, tanácskozó, magasztos többesszám is, azonban figyelni kell arra, hogy a szentháromsági többes pl. az 1Móz 1,26-ra tekintettel az óegyház korától a XX. századig (Karl Barth) az Elóhim klasszikus jelentésének számított. Gassmann, 76. old.
[3] Ez szerintem csak akkor nyilvánvaló, ha figyelembe vesszük szintén Ézsaiás bizonyságtételét a Megváltó és Isten kizárólagos azonosságáról, pl. Ézs 41,14; 43,11-14; 44,6; 44,24; 47,4; 48,17; 49,26; 54,8; 60,16; 63,16
[4] 358. old. Athanasziosz szerint az "alkotott" igét itt nem lehet behelyettesíteni a "teremtett"-el.
[5] 339. old.
[6] 109. old.
[7] "Ő az ő dicsőségének visszatükröződése, és magának a lényének pontos ábrázolata" Zsid 1,3; Új világ fordítás!
[8] Gassmann, 93.-94. old.
[9] Ami azt a sokat hangoztatott érvet illeti, hogy itt az Atya egyedül Isten, Jézus kizárásával, azt válaszolhatjuk, hogy ez esetben Jézus bizonyára egyedül Úr, az Atya kizárásával, ami persze lehetetlen. Ez a szöveg logikájából következik.
[10] Kenózis, azonban ez nem jelenti azt, hogy bármilyen mértékben megszűnt volna Isten lenni, csupán isteni dicsőségét vetette le, amit a Jn 17,5 is igazol. Packer, 56-59. old.
[11] proszkünéó, ami egyedül Istent illeti meg: Lk 4,8; Jel 22,9. Isten minden igaz teremtménye azonnal visszautasítja: Jel 19,10.

Nincsenek megjegyzések: