2012. március 16., péntek

"Van élet az Őrtorony után is,-és főleg utána!" -Interjú Kóta Ildikóval,-3.

Interjú Kóta Ildikó, ex-Jehova Tanú keresztény Sorstársammal, 3. rész.
(Az  előző részek  itt  olvashatók:  1.  , 2. )

Zs: Közös  ismerősünk, az  áldott  emlékű  Barna  Zoltán,
aki  évekig  sokat  dolgozott  azért,
hogy  minél  többen  megismerjék az  Őrtorony-manipulációktól
mentes Bibliai  Igazságot.
 Hogy  Ismerted  meg  Zolit, hogy  Emlékszel  Rá?




 K.I:  Zoli  jó barátom volt.
 Sajnos a múlt idő.... :o((

Egy levelező lista tagja voltam, ahol aktív, és már eljött tanúk beszélgettek, 
gondolatokat cseréltek. Zoli  írásai mindig egy-két mondatból álltak,
de mindig ütősek voltak, és mindent a helyére tettek.
Egyszer írtam valamiről, amire nem a listán válaszolt, hanem magánban írt nekem, 
egy könyvet ajánlott.  Khalil Gibran : "A próféta " címűt.
Azt mondta, csak nekem meri, és ne idézzek tőle, mert még keresztények 
körében is okot adhatok ítélkezésre.
Én már akkor olvastam azt a könyvet, de igencsak meglepett,hogy Zoli is ajánlja. 
Ezt meg is beszéltük, majd egy remek  levelezés vette kezdetét. 
Verseket osztottunk meg egymás közt, lelki kínjaimra adott orvosságot, embereket ajánlott, akik neki nagy segítséget jelentettek mikor eljött a Tanúktól:  Papp Sanyi , Ittzés Ádám .... egy nagy tudású, ám végtelenül magányos ember körvonalazódott ki előttem. 
Meghívtam magunkhoz Debrecenbe, ahol személyesen is meggyőződhettem bölcsességéről, és végtelen nagy étvágyáról. :o)


A férjemen kívül senkivel nem tudtam olyan önfeledten enni, mint vele. :O)))
Majd a levelezésünkbe bele kerültek az ételrecept cserék is.
Bölcsessége, szeretése, nagyon hiányzik.
Ha van ember, akit nem lehet pótolni, Zoli közéjük tartozik.
Kovács Zoli  -ex-Jehova Tanú keresztény,
aki közreműködött Raymond Franz :"Lelkiismereti válság" című könyvének magyar  nyelvű fordításában- mondta róla egyik emlékezésében, hogy: "Hihetetlenül értékes ember volt, akinek nagyon sokáig kellett volna élnie."  Magam is így érzem.
Zoli humora nagyon jó volt.   Ahogy tudom, Zolit mindenki szerette.
Temetésén több százan voltak.... Zoli életében mégis magányosnak érezte magát.
Talán megtanulhatnánk ezen okulva is, hogy amíg élünk, legyünk igazán ÉLŐK. Érdeklődjünk, szeressünk, tegyünk... valamiért úgy érzem, nekünk tanúktól szabadultaknak egy kicsit jobban, s többet kellene.
Közös kín átélése, közös élmény az, amink van. 
Nálunk senki más nem tudja jobban, hogy mit jelentett Krisztus nélkül élni.
Zolit is ez motiválta.
Megmutatni a szervezettől megszabadult embereknek,
van élet az Őrtorony után is, és főleg utána. :o)




Zs.: Hogy látod a Jehova Tanúi felé szóló
internetes misszió-szolgálat  helyzetét?
Szerinted jó lett  volna, ha  az  "ex-Jt.Hu"  weboldal
folytatódott  volna új  munkatársakkal,
vagy szükségszerű volt,hogy több,független vállalkozás alakul?







  K.I:   Az a gondolatom, hogy Zoli munkáját nem lett volna szabad veszni hagyni.
Nem valami nosztalgikus érzés mondatja ezt velem.
 Zoli tudását, adni akarását tovább kellene vinni.

Az ő szellemisége nagy kincs még a mai nap is.
Mikor meghalt, volt egy gondolatom, miszerint milyen jó lenne 
egy olyan közösségi oldallá tenni a Zoli honlapját, ami kiinduló pont lehetne.
Mint a Facebook , vagy ilyesmi. :o)
Élmények, emlékek, tanítások, blogok, fotók, és mindent el lehetne érni a Zoli oldaláról. Még mahjongozni is lehetne bibliai képekkel. :o)))
Noé párja a bárka, és így tovább.


Na jó, ez az utóbbi csak vicc, de miért is ne? 
És társulhatna a több, kisebb web oldal, blog is.
Szükségszerű, hogy legyenek, hiszen egyre többen jönnek el a szervezettől, 

dicsőség Istennek, és ezeknek az embereknek mondandójuk van.
És mi szívesen meghallgatnánk őket. :o)
Emlékszem, annak idején mi azt hittük, hogy egyedül vagyunk, akik eljöttek. 

Szerintem most is hihetik így, és ha rátalálnak az eddig csak bennem élő közösségi oldalra, láthatják, milyen sokan vagyunk.
A gond az, hogy vagyunk, vagyunk, de elszórtan, itt-ott, működnek levelező listák is talán, de aki keres, nehezen, és több idő után találhatja meg, amit keres.
Ha értenék a dologhoz, már megcsináltam volna.... vagy ha segítségem lenne....

A gyülekezeti életnek arról kellene szólnia, hogy az Isten lánya-fia oda megy,

ott feltöltődik lelkileg-fizikálisan, fejlődik mind inkább a keresztény értékek által, 
hogy ha kimegy a "világba", ott mindezt kisugározhassa magából.
Ehhez képest az történik, hogy a gyülekezeti élet beszippantja, elvonja a figyelmét, 
olyan módon teszi elkötelezetté, hogy az ember már nem tudja észre venni, 
mennyire függő lett, és nem szolgál már, hanem kiszolgáltatott.
Egy idő után már nem vesszük észre, azt, hogy mi irányítunk,
vagy minket irányítanak.... látásom szerint épp a szabadságtól foszt meg.
De nyilván vannak olyan közösségek, ahol ez nem így működik, de furcsa mód, 
eddig csak az evangélikus egyház körein belül találkoztam azzal a bátorsággal, 
ami mer élni a hívek felé ekkora szabadsággal.


  És ebben hiszek, amit mondtam fentebb is, hogy az embernek a saját környezetében, tágabb-szűkebb kell megélnie a keresztény létformát, és abban helytállni. 
Valahol mindig összefutnának a szálak...valahol mindig találkoznánk....
Mert ugyanaz az az Istenünk, és ugyanannak a testnek vagyunk a tagjai.
Persze, lehet, hogy most sincs igazam, nem tudom.
És éppen ezért lenne szükség a Zoli honlapját közösségi szintre hozni,
hogy a szervezetből szabadult testvérek helyet találhassanak,
és mi tudjunk velük együtt sírni-nevetni, s amíg elindulnak egyedül az útjaikon, 
társaik legyünk. Tapasztalatom, hogy egyetlen egy egyház,
keresztény felekezet sem tudja, hogy min megy át egy Jehova tanúja.
Csak mi tudjuk, és ezért mi tudnánk segíteni is.




Zs.: Látsz-e, esélyt  arra,hogy valamikor Visszamenj a Jehova Tanúi Egyházba?
Ha  igen, akkor minek  kell  ahhoz  történnie?




      K.I:    SOHA!!
Nem tud olyan dolog történni, hogy én oda vissza menjek.
 A szó magában hordozza a lehetetlenséget is.
Vissza soha.   Aki az eke szarvára tette a kezét, az már nem hogy vissza ne menjen, 

de vissza se nézzen. 
Bár, most ezt mondom.... de a jövőt nem láthatom.
Az biztos, hogy inkább azért imádkozom, hogy minél többen jöjjenek el,
és nem azért, hogy én vissza mehessek. :o)
Súlyosan sérült, és beteg a tanítás, ami ott tartja az embereket, 

magát az embereket is lebénítva, mentálisan sérülté téve.
Arra vágyakozom, hogy szabadnak lássam azokat az embereket,
akikkel valamikor összetartoztunk, és most újra együtt,
Krisztus szabadságában ünnepelhessünk. :O)


Zs.: Kívánom,hogy Megtapasztald,-megtapasztaljuk!   Köszönöm a  beszélgetést!











"Van élet az Őrtorony után is,-és főleg utána!" -Interjú Kóta Ildikóval,-2.

Interjú Kóta Ildikó, ex-Jehova Tanú keresztény Sorstársammal, 2. rész.
(Az  első rész  itt  olvasható: 1.  )

Zs.: Jehova Tanúként milyen tapasztalataid voltak más felekezetbeli hívőkkel?


K.I.: Az első, ám nagyon meghatározó élményem egy tanúskodás alatt történt.
 A hölgynél sok "vallásos" irodalom volt, a táskája mellé letéve.
Gondoltuk a barátnőmmel, most majd jól meg mondjuk neki az igazságot,
vagyis amit tanultunk a tanúktól. A hölgy kedves volt, és végig mosolygott,
míg beszéltünk. Ám egyszer csak mikor arról beszéltünk, hogy kicsoda Jézus,
(a társulat szerint) elkomorodott, és elkezdett beszélni.... elnémultunk a testvérnővel együtt. Olyan gondolatokat, olyan mélyről jövő elhívatottsággal, 
és  szeretettel előadva még nem hallottam.

Éreztem,, hogy teljesen lebénulok legbelül. 
Ne engedjétek, hogy elvegyék tőletek az Istent, fejezte be a hölgy, és elment.
Nem akart gyülekezetbe hívni, semmilyen előadásra, de hatásos volt.
Csendben mentünk egymás mellett, és azon gondolkodtam, mi, Jehova Tanúi miért nem tudunk így beszélni Krisztusról?
Miért nem tudunk mi arról beszélni, hogy mennyi mindent tett értünk,
 hogy mennyire szeret minket, és egyáltalán miért lenne vonzó bárkinek is egy olyan Isten, akiről csak azt tudjuk mondani, hogy micsoda elvárásai vannak velünk szemben? 
Millió kérdésem lett, immáron nem hagyva békén.
Pedig addig sem voltam békés állapotban, hiszen nem értettem egyet a legtöbb tanítással.  Bármilyen más vallású emberrel találkoztam, az volt a feltűnő, 
hogy mennyire békések a saját hitüket illetően,
és mennyire nem volt céljuk az, hogy velem vitázzanak.
Igaz, annyira nem is akartam én sem, hiszen mint mondtam már, nem szívesen beszéltem sok esetben arról, hogy hová járok, és ott mit tanítanak.


Zs.: Találkoztál -e  aktív  Jehova Tanúként elkülönült, illetve kiközösített ex-tesókkal?
  Milyen  benyomásaid  voltak  velük  kapcsolatban?

K.I. :
Természetesen, de csak a gyülekezeten belül.
 Az már csak utólag tűnt fel, hogy egyébként mennyire nem tudtunk róluk semmit, 
csak annyit, hogy annak a testvérnőnek is ki van közösítve valakije,
és amannak is.... én mindig megkérdeztem őket, hogy vannak azok a rokonaik, 
akik nem járnak, és úgy láttam, hogy ennek örülnek.
Főleg ha a gyerekeikről volt szó. :o)
A gyülekezetben a hátsó sorban ülő kiközösített  testvérek meg viseltek.
Soha nem tudtam úgy elmenni mellettük, hogy ne köszönjek, 
vagy ne érintsem meg  együtt érzésemről biztosítva őket.
Több közeli barátunkat kiközösítésük után is látogattuk, velük barátságot ápoltunk. 
Nem éreztük úgy, hogy hátat kellene fordítanunk nekik.
Találkozásaink alkalmából csak az erősödött meg bennünk, hogy bár a tanús tanítás ellen vétettek, de emberi értékükből mit sem veszítettek.
S mivel a gyülekezetben nagyon sok helytelenséggel találkoztunk olyanok részéről, 
akik amiatt nem lettek kiközösítve, újabb meghasonlás vette kezdetét bennem: mi a bűn, 
és van e nagyobb, vagy kisebb bűn.
Van -e olyan bűnünk, ami azt érdemli, amit a tanúk tesznek 
a hittestvéreikkel szerintük jobbítandó szándékkal?
Láttam, hogy nem ez a válasz, amit ott tapasztaltam.
Isten nem lehet olyan, mint ahogy megítélték a testvérek tetteit...
.


Zs.:Hogy  emlékszel  vissza  a  Szabadulásod  első eseményeire?


Hadd beszéljek arról, ahogyan megszabadultam,
 ami egyben megtérésem is volt.

 Éppen a kiközösíttet testvérekkel volt összefüggésben.
Nagyon nagy nyomás volt rajtam az a törvény.
Nem is tudtam betartani, és a gyülekezetben a vének állandóan megróttak engem is, 
de főleg a férjem.
Olyan támadásokat intéztek ellene, amiről órákig tudnék beszélni. 
Annyit vívódtam...
Két éven át. Krisztus egyre intenzívebb volt az életemben, a bensőm pedig azzal arányosan egyre inkább tiltakozott a tanús tanítás ellen immár helyes válaszok kíséretében.
Nem csak a magam kútfője volt, hanem Krisztus maga felé vonzó, hívó szava, hangja.
A tanús tanítás azonban nem múlt el nyomtalanul.
Olyan hatásrendszerrel van felépítve, hogy utat vág az ember tudatalattijába.
Hiába tudtam, és hittem, hogy minden szavuk hazugság, 
és félre vezető, már nagyon féltem, hogy ha eljövök Isten ellen vétek.
Ugye micsoda tudathasadásos állapot?


Nem titkolom, pszichiátriai eset lett belőlem. 
Aztán egy este a nagy teher miatt térdre estem az ágyam előtt,
és elkezdtem Krisztushoz imádkozni.
Ahhoz a Krisztushoz, akiről a tanúk azt mondják,
hogy Hozzá imádkozni főben járó bűn.
És én mégis úgy éreztem, nekem Hozzá kell imádkoznom.
És sírtam.... bűnbocsánatért esdekeltem, kértem, hogy még ha bűn is, amit teszek, vagy nem teszek, bocsássa meg nekem, nincs már másom, csak Ő. 
 Féltem az Atyától, kértem járjon értem közbe.....
Nem tudom meddig sírtam térden állva.... talán bele is aludtam.
 Az biztos, hogy Krisztus hangjára ébredtem.  
Azt mondta: szabadságra hívtalak el, gyere.
Szeretetre, hogy szeress. Nem tudom másként elmondani a találkozást, mint úgy, hogy Krisztus mosolyát éreztem a szívemben. felálltam, és tudtam mit kell tennem.
Minden kétségem elmúlt.


Emlékszem, szombat volt, és az volt az első gondolatom, hogy fel hívom az egyik kiközösített barátunkat. Felhívtam, és azt mondtam neki: Most beszéltem Krisztussal, azt mondta, szabad vagyok arra is, hogy szeresselek. 
Immáron szabad voltam, és a lehető legbiztosabb tudásom volt abban is, 
hogy Krisztus az Isten. Nem tudom elmondani neked, másként...bárcsak el tudnám.

Megpróbáltam már... Mint mikor bekötik a szemed,
és az arcod ért szellőből meg kell tudnod mondani,
hogy a szél az, vagy a ventilátor.... és tudod. vagy a napfény melegít,
 avagy a kvarc lámpa....és tudja az ember.
Belső tudása van. tapasztalása, amit nem a tanultakra, nem az olvasottakra hagyatkozva tud, hanem egy benső találkozásra.
Szabad voltam, bűneim bocsánatot nyertek, és végre nem csak kerestem, de meg is tértem ahhoz az Istenhez, akire mindig is vágytam  2001-ben.
 És úgy, ahogyan gyermekkorom óta: Kegyelem által, hittel. 
Isten pedagógiája felül múlhatatlan. :o)
Zs.:   Olvastál  kritikai-felvilágosító  hitvédő  irodalmakat  az  Őrtorony Társulatról?  Segítség volt,  vagy  inkább elbizonytalanítottak?
 Olvastam.
 Még az elején, mikor elkezdtünk tanulni. elmondtam azoknak, akikkel tanultunk, 
 ők azt mondták, hogy hazugság, és el kell égetni,mert Sátán munkája.

 Pedig sok elgondolkodtató dolog volt benne,
 és az évek alatt az is bebizonyosodott, hogy minden szava igaz volt.
 Majd a korona Josy Doyon: "Jehova Tanúja voltam" című könyv volt az egyik,
 és Kovács Zsolt : "1914-Beteljesedett prófécia" című könyve volt az utolsó csepp,          aminek minden szava igaz volt, és már nem előtte voltam a tapasztalásoknak, hanem utána. Így mindent be tudtam azonosítani, a helyére tenni.

És akkor vált az is nyilvánvalóvá, hogy miért tiltják a tanúkat 
a nem a Szervezet által kiadott irodalmaktól. 
A fent említett könyveket kötelezővé tenném minden Szervezetet elhagyó testvérnek.

(folytatása  következik )

2012. március 13., kedd

"Van élet az Őrtorony után is,-és főleg utána!" -Interjú Kóta Ildikóval,-1.

Többször találkoztam  avval a  véleménnyel,hogy  az  Internet elidegeníti egymástól az  embereket.
Ha van is  ebben  valami  igazság, én  többször  megtapasztaltam az  ellenkezőjét:
összehoz hasonló  érdeklődésű  egyéneket  egymáshoz  a  Végtelen Kybertér. 
Így  ismertem meg  keresztény hittestvéremet, és  sorstársamat, Kóta Ildikót,aki szintén  egykor a "Jehova Tanúi Egyház"  tagja  volt az  "Egykori,és aktív Jehova Tanúi"  levelezőlistán.  Szívesen  olvastam,-reagáltam  leveleire. 
Mindig  megfogott  a  leveleiben  érezhető  empátia, bölcsesség, türelem, és  derű.
Vele  fogok  most  beszélgetni, virtuális  interjú  keretében  életéről, hitéről,
tapasztalatairól,és  szabadulásáról az  Őrtorony Szervezetből.



Zs.: Milyen  gyerekkorod,ifjúkorod  volt, emlékszel-e  vallási  élményekre?


K.I.: A gyermekkorom elég viharos volt. 
Második gyerekként születtem, már második házasságba. 
Az akkori életkörülményeknek megfelelően lakás nélkül, nagyinál éltünk. Bár hatalmas ház volt, gangos, gyönyörű udvarral, illatos cseresznye fával, mégis kicsinek bizonyult.
Dédi, papa, mama, mi négyen, és mikor ki a tágabb családból. :o)
Anyám, utólag már látom magam is anyaként, rendkívüli ember volt, de talán a saját gyerekkorának köszönhetően tettekben nagyon erőtlen.
A dédi viszont elkötelezett Isten hívő emberként igyekezett erős kezekkel, bár inkább úgy mondanám, erős fenyegetéssel nevelgetni bennünket.
Ő napi háromszor ment templomba, reggel-délben-este.
Közben imádkozott, rózsafüzérezett, és minket szidott. :o)
Gyerekként nagyon félelmetes volt Istenről úgy hallani, hogy bármi rosszat teszünk, azért Isten megbüntet.
 Volt kedves élményem, kettő is.
 Az egyik nagyon élénk.
A dédi, ahogy imádkozik. Kicsi asszonyka volt.
Ült a kályha mellett, ahogy mi hívtuk, a sutban, egy hokedlin.
Mindig fekete ruhában volt, haját szorosan leszorítva egy kendővel, fejét lehajtva, kezét összekulcsolva, közte pereg a rózsafüzér.
Csendben néztem néha..ma már tudom, mit éreztem akkor: áhítatot.

A másik Szűz Mária. Róla csak jót hallottam.
Közbenjáró, könnyeket hullatva kéri a bocsánatot számunkra az Atya előtt, mert annyira szeret. Mikor nagyon féltem az Atyától, képzeletemben menekültem Máriához. A neki mondott ima is a kedvencem volt: Üdvözlégy Mária, malaccal teljes.....:o)  senki ne vessen meg, négy-öt éves voltam, fogalmam sem volt róla, mi az a malaszt, simán lefordítottam malacra, és onnantól kezdve Mária még kedvesebb lett, hiszen ha egy malackát is tud szeretni, akkor engem ugyebár nem is lehet olyan nehéz. :o)
Amennyire emlékszem, a szeretet iránti igény volt az, amire minden pillanatban vágytam... Nem igazán tudtam akkor megfogalmazni, de láttam, érzékeltem, hogyha megteszem amit mondanak a felnőttek, vagy korombeliek, akkor mosolyognak, esetleg meg is simogatnak, dicsérnek.
Egy barátom volt, a szemben lévő házban lakó velem egykorú kisfiú.
A szeretet, és ő volt az, akire vágytam. Vele valahogy minden könnyű volt, Istenképem is, a dédi haragja, anyám hiánya, apám verései. Ma már azt is tudom, hogy azt a kisfiút, akivel évekig voltunk barátok, összekötöttem a szeretet, elfogadás érzésével. 40 éves koromig olyan piedesztálon volt, egy emlék sem homályosította el. :o)

Zs.: Hogy  kerültél  kapcsolatba  Jehova Tanúival?



K.I.: Az első házasságomat özvegyen végeztem 21 éves koromra.
Lányom akkor volt 18 hónapos.
 Annyi kérdésem volt a haragvó Istenhez, amennyit csak el tudsz képzelni. 
Szakmáztam vele éjjel-nappal, kértem válaszoljon, mondja meg: MIÉRT?

Soha nem vágytam másra, csak családra, ahol anya lehetek, feleség. 
Két évnyi házasság után el vette tőlem. Gondolhatod, hogy milyen feldúlt voltam... 
Isten nem válaszolt. Hittem én akkor.
Pedig dehogynem.....
Tinédzser korom feledhetetlenül szenvedélyes szerelme
lépett az életembe, és maradt velünk.
Ő az azóta is tartó férjem. :O)
Ő suhancként járt a Tanúkhoz, de ott hagyta őket egy idő után. Így mivel akkori látásom szerint velem nem foglalkozott az Atya, a páromnak szegeztem a kérdéseket, és követeltem, hogy válaszoljon.
Elvégre nem máshová járt az elmondása alapján, mint a földkerekség egyedül igaz vallási szervezetéhez.
Egy darabig állta a rohamot, majd erősítésként elhívta azokat az embereket, akik őt is tanították "az igazságra", ahogy ők hívják tanaikat. 

Zs.: Miért Jehova Tanúit  választottad  annak  idején?:
K.I.: Én kezdtem el érdeklődni, és én akartam válaszokat, de a férjem hamarabb döntött mellettük.
Nekem nem tetszett...sehogyan sem. Engesztelő, vigasztaló, reményt adó, szeretetteli Istenre vágytam. A Tanúk egy ítélkező, haragos, áldozatot kívánó Istenről beszéltek.
Minden zsigerem segítségért kiáltott.
Én megtettem mindent, mondta idebent a zaklatott énem. Gyerekként sem volt nálam jobb, felnőttként is irgalomért kiáltottam Hozzád, miért akarod, hogy még mindig áldozzak Neked?
Vagy ennyire rossz voltam, hogy a férjem, és a második gyermekem elvesztése kellett, hogy vezekeljek?
Nem voltak válaszok, ellenben a párom, akivel még nem kötöttünk hat év együtt élés ellenére sem házasságot, azt mondta, ha nem leszek Jehova Tanúja,
és nem rendezzük hivatalosan a kapcsolatunkat, elhagy.
A mai napig nem tudom, hogy tényleg megtette -e volna....
   de akkor megtörtem lelkileg.   Jó, mondtam.    Legyen.
Ha ez kell neked Istenem, hogy velem maradjon az, akit szeretek, hogy gyermekkori álmom életté legyen, hát az leszek.
Félelmeim irányítója a gyerekkorom óta is annyira vágyott elfogadás, szeretet.  Ennyi volt a választásom hátterében.
A tanítóink azt is elmondták, hogy ha nem leszek az, viszont már tudatában vagyok az igazságnak tanulásom eredményeképpen, akkor ítélet alá kerülök:
lányom, és én  örökre meghalunk  Armageddonkor.
Hiszen bármennyire is akartam függetleníteni magam a tanultaktól, a Tanú tanítás nagyon nagy hatásrendszerrel van kiépítve.
Amit nem hiszünk el, az is elül a tudatalattiban,
onnan nyomorítva az ember lelkét.
Magam is részese lettem ennek.
Éppen ennek az "agymosásnak" köszönhetően éreztem úgy, hogy kettéhasadok.....
de ez már későbbi történet. :O)
Lehet, hogy tudtam volna mást tenni...bátornak lenni.... hősnőnek, aki vállalja  szerelme elvesztését is, szembe megy az Istennel is, ha kell, de az nem én voltam, részben a  fent említett okok miatt.
Évekig hibáztattam magam, miért nem tettem így, de tudom, akár anyám, és ez a másik ok, magam is erőtlen voltam. És már azt is tudom, a tanúság volt az, ami az én életemben a tűzet jelenti.
Megerősített a sok rossz tanítás abban,
hogy Isten nem lehet olyan, ahogy tanítják.
Milyen furcsa pedagógia az Istené.
Azóta is szerelemes érzéssel csodálom. :o)
A tagadás által jutottam az igenléshez....
A kilenc évnyi tanúság alatt láttam, mennyi igazságtalanság történik, ellenben Jézus mennyi gyöngyszemről beszél, ami IGAZI.
Úgy kapaszkodtam Belé, mint kislány koromban Máriába. :o)
Ő vezetett ki végül.... dicsőség örökké! :o)
 
Zs.:  Sikerült-e  beilleszkedni Jehova Tanúi  szervezetébe?

K.I.: Én alapvetően szeretem az embereket, tehát a velük való közösség nem esett nehezemre. Segítettem, ahol tudtam, hogy szükség van, az ajtónk mindig nyitva állt mindenki előtt. Soha nem voltunk egyedül, kivéve az éjszakákat. :o)
De mivel a tanítással nem értettem egyet, nem tudtam eleget tenni az elvárásoknak. Abból sok volt, így sok lelki kín is nyomorgatott.... 
Egyetlen dolgot furcsállok eljövetelünk óta is.
Ha hozzánk feljöttek, és panaszkodtak gyülekezetben ért sérelmek miatt a testvérek, senkinek nem tűnt fel, hogy mi soha nem az Őrtornyot vettük elő, pedig a férjem addigra vén lett, hanem mindig a Bibliát, és Krisztus szavait.
Megkönnyebbültek, reményt kaptak, elmentek....
de egyszer sem gondolkodtak.....

Zs.: Milyen  szolgálataid  voltak a  gyülekezetben?
K.I.: Vén feleség voltam, s mint ilyennek a férjemnek segíteni.
Úgy érzem, maradéktalanul helyt álltam, és nem titkolom, nagyon szerettem.
A beszélgetéseket, a segítségnyújtások megszervezését, a fiatalokkal való törődést,
   a közös kirándulásokat.
Zs.:  Hogy  gondolsz  vissza  a  kongresszusokra?
Izgatott voltam, mint mindenki előtte. Mindig új világosságra vágytam, mármint ami a tanítást illeti. Gondoltam, most majd kimondják, hogy dolgok nem is úgy vannak, ahogy tanítják, és változik a dolog.... szerepeltem is egyszer.
Sajnos már nem emlékszem, hogy mit mondtam, pedig utána csúnyán néztem rám. Tényleg...ez most jutott az eszembe. :O)
Ami miatt mégis vártam, az a különbség a mindennapoktól.
Három nap együtt a barátainkkal.
Állandóan sütit sütöttem, foglaltuk egymásnak a helyeket, és a szünetben jókat derültünk. Ha a szellemi jóllakottságra gondolsz esetleg, nem tudok mit mondani....
egyetlen előadásra emlékszem, a Szabados Jánoséra.
A Bibliáról beszélt, mint fényről, ami közvetlenül az Atyától jön kapcsolatként személyesen nekünk...és ebben volt az újdonság: személyesen!
Végig sírtam az egészet. Igen, gondoltam: ez az, amire vágytam,
hogy Isten ne csoportban, ne közvetítő által, hanem személyesen nekem beszéljen, hozzám szóljon. Nincs más.... én és az Atya.
Láttam, hogy többen törölgetik a szemüket, és a szünetben a körülöttem ülök csendben néztek maguk elé.
Eltelt néhány év, és egy másik ismerősünk élénken emlékezett
   erre az előadásra, de még az előadóra....

  nagy hatással volt arra  évek múltán is, aki figyelt.  

(folytatása  következik )