2012. augusztus 1., szerda

"A szeretet a legjobb útlevél" - Interjú Kovács Zoltánnal

Az  első, írott   ex-Jehova Tanú  kereszténnyel  készült interjú fogadtatása
még  a   legpesszimistább  várakozásaimra  is  pozitívan rácáfolt,
- dacára  a  "riporter"  személye  ellenére...
A sok  váratlan, és  bátorító  visszajelzés  megerősített  engem  abban,
hogy  folytatni  kell  azoknak  az  egykori  Jehova  Tanúi,
ma  már  hívő  keresztény Sorstársak  bemutatását.
Kóta Ildikó  volt  az  első  interjúban  a  beszélgetőtársam,
az Ildikóval  készült  riportok  elolvashatók  itt:

      http://zsotza.blogspot.hu/2012/03/ki1.html

      http://zsotza.blogspot.hu/2012/03/ki2.html
                                                                 
       http://zsotza.blogspot.hu/2012/03/ki3.html

Nagyon  fontosnak  tartom,hogy  a  vallás-károsult    

(ex) Jehova Tanú Sorstársak  lássák:
nem  törvényszerű,hogy  aki  megismeri  az  Igazságot  Jézus  Krisztusról, az Őrtorony Társulat
totális  tekintélyének  tarthatatlanságáról ,akkor  teljesen  magára  marad  felismeréseivel, és  terheivel.
Azt  is  nagyon  fontosnak  látom,hogy bátorítsam  a   hívő  keresztényeket:
ne  menjenek  bele  meddő  teológiai  vitákba,
mert  vallási ismeretei minden  Jehova Tanújának  van,
- még  ha  kiragadott Szentírás-szakaszokra  is  építettek-,
hanem  próbáljanak  szeretettel, néhány személyes  hívő  tapasztalattal,
a kioktatásnak  még a   látszatától is  mentes kérdésekkel   szolgálni  az  Őrtorony  Társulat
által  tanított  emberek  felé, olyan  témákban,mint:
megváltás , megigazulás ,
 Az EvangéliumIsten  ingyen kegyelme ,
Isten  Atyasága
, az  üdvösség   bizonyossága, és  biztonsága .

A  legegyszerűbb   őszinte, szeretetteljes, személyes  mondat  is,amit  egy  újjászületett keresztény mondhat
egy  feltétel  nélküli  Isteni szeretetre, elfogadásra, 

teljes  bűnbocsánatra  vágyó- jelenleg  még-
 Jehova Tanúi Egyház-tagnak az is  életképes  "Ige-magnak"  bizonyulhat,
amely  idővel  kikel, előjön,és  gyümölcsözni  fog!


Beszélgetőtársam   Kovács  Zoltán, 
akit  több mint  másfél  évtizede ismerhetek  személyesen.
Első  találkozásaink  a  megtért, lelkileg  frissen  szabadult 

 ex-Jehova  Tanú  keresztények által  létrejött
Bibliakörben   voltak, amiket  követtek az  

"Egykori és  aktív  Jehova Tanúi"  Levelezőlista  résztvevői által
kezdeményezett, és  félévente  megrendezett  "Piliscsabai  Csendes-hétvégék" .


                                                                           



 Zs.: Milyen  gyerekkorod,ifjúkorod  volt,
     emlékezel-e  vallási  élményekre?


K.Z.:   Átlagosan boldognak és kiegyensúlyozottnak nevezhető gyermekkorom
volt, átlagostól talán kicsit eltérő társadalmi helyzetű szülőkkel
(mindketten állami vállalatnál dolgoztak, apám ’Kiváló Dolgozó’
kitüntetéssel,  rendszeres  külföldi  kiküldetésekkel egzotikus
országokba is, anyám vezérigazgatói titkárnő volt; ezek a tények
azonban  pl.  anyagi  helyzetünkön  gyakorlatilag  semmit  sem
változtattak). Mindezen háttér ellenére rendkívül elutasítóak voltak
a szocialista rendszerrel szemben. Szüleim ugyan húgommal együtt
mindkettőnket  katolikus szertartás szerint megkereszteltettek, a
későbbiekben azonban semmilyen további vallásos nevelést nem kaptunk.
Ők gyakorlatilag ateisták voltak, a szónak a ’nem hívő’ értelmében.
Ez a téma (a lét kérdései) filozófiai értelemben egyszerűen nem
foglalkoztatta  őket.  Édesanyám  sokat  olvasott,  széleskörű
alapműveltséggel rendelkezett, apámat szinte csak a II. világháború
témaköre foglalkoztatta.

A történelem alakulása engem is nagyon
érdekelt  már akkoriban (12-13 éves korom körül), és az iskolai
oktatásnak köszönhetően az evolúciós tanítás mentén különösen az
őslénytan, a geológia, végül pedig az ősrégészet kezdett nagyon
foglalkoztatni. Sok ilyen témájú könyvet olvastam, és ilyen jellegű
pályára is készültem. Tinédzserkoromban (talán 13 éves lehettem), egy
családi  nyaralás  alkalmával  jutottam el első ízben egy római
katolikus templomba misére.  


Apám vitt oda magával, emlékszem milyen
megdöbbentő élmény volt, ma sem értem, mi indította erre.  Az esetnek
azonban semmilyen további „folyománya” nem volt.
Évekkel később (talán 17 lehettem) kezdett el komolyan foglalkoztatni az,
hogy mi  végre  vagyunk  e földön, és egyáltalán
van-e valami értelme az ittlétünknek.

Rengeteg könyvet elolvastam (mert édesanyámtól azt
tanultam, hogy ha valamivel kapcsolatban kérdéseim vannak, azokban
találom  meg  a  válaszokat),  nagyon  megfogtak  a  keleti
vallásfilozófiák,  a  taoizmus  pl.  kifejezetten  szimpatikus
eszmerendszernek  tűnt.  Valahogy azonban mindenből hiányzott a
’Lélek’, kicsit olyan érzésem volt, miközben barátkoztam velük, hogy
egyfajta „edzésmunkát” követelnek, gyakorlatilag technikai úton,
kellő munka befektetésével lehet megközelíteni a világot mozgató
erőket, és választ találni a miértekre. Ez idővel azután kezdett
nagyon „kevés” lenni, éreztem, hogy „többnek kell ebben lennie”.
Emlékszem pl. arra, hogy 1987 karácsonyán már annyira feszítő volt
bennem az istenélmény utáni vágy, hogy ismét felkerestem egy római
katolikus templomot, és részt vettem az éjféli misén.

Az ott (is) szerzett élmények arra vezettek, hogy ugyan a kereszténység lehet
nagy valószínűség szerint az az út, amelyen eljuthatok Istenhez,
de valahogy más „módszerekkel”, mint ahogyan az ún. történelmi egyházak
próbálkoznak. És azokban  a napokban szólt egy régi barátom, hogy pár
hét múlva lesz egy nagy beszélgetés náluk valamilyen „fura” kis
keresztény csoport néhány tagjával.
Mint később kiderült, Jehova  Tanúiról volt szó.


Zs.: Hogyan  kerültél  kapcsolatba  a "Jehova Tanúival "?

K.Z.:   Ez  a  fent  említett  barátom tehát meghívott magukhoz, és itt
találkoztam először Jehova Tanúihoz tartozó „hús-vér” emberekkel. Az
egész  úgy  kezdődött, hogy az ő menyasszonyát két kedves hölgy
megszólította az akkori Marx tér (ma Nyugati tér) aluljárójában. Ezt
követően azután az egyik hölgy férje és egy másik férfi testvér
kereste fel barátomat a lakásán, és így ültünk le egy ismerkedő
beszélgetésre. Részemről első alkalommal ez egyfajta „tesztelés” volt
persze, kíváncsi voltam az általam meglehetősen jól ismertnek vélt
evolúcióval kapcsolatos érveikre. Elsősorban az érdekelt tehát, hogy
milyen „istenérveik” vannak, kevésbé az, hogy egyébként milyen a
teológiájuk.  Nem  volt azonban bennem igazi „ellenállás” azzal
szemben, amit ők elmondani akartak, de ezt azért elsőre rögtön nem
akartam beismerni.

Zs.:  Miért Jehova Tanúit  választottad ?

K.Z. :   Barátom elbeszélése és  „városi legendák” alapján persze volt már
valamilyen  képem  addig  is  a  Tanúkról, de az azért a dolgok
természetéből fakadóan (a ’80-as évek második felének szocialista
Magyarországán  vagyunk)  rendkívül  hiányos  és  meglehetősen
„romantikus”  volt.  Mivel  tudtam  arról,  hogy  gyakorlatilag
illegalitásban működnek, valahogy úgy képzeltem, hogy ettől egyrészt
nagy mértékben rendszerellenesek (ez nekem akkoriban szintén nagyon
fontos volt), másrészt valahogy ez egyfajta igazoló „pecsét” is volt
tanításaik hitelességét és igazságát illetőleg. Úgy gondoltam, hogy
az a felekezet, amelyet – ellentétben a számomra nem túl szimpatikus
történelmi,  nagy  egyházakkal  –  az  állami  hatalom üldöz és
ellehetetlenít, az mindenképpen csak hitelesen képviselheti Istent és
a  Szentírást.  Gondoltam  ezt úgy, hogy addig sem az ő konkrét
tanításaikkal,  sem  magával  a  Bibliával  egyáltalán nem volt
kapcsolatom. Amit én addig a kereszténységről tudtam, az szinte
kizárólag filmekből és szépirodalomból táplálkozott.
Ehhez képest máraz első találkozásig  gyakorlatilag eldöntöttem,
hogy „ez nekem  kell”.

Zs.: Volt-e  emlékezetes  találkozásod más  vallású  emberekkel?

K.Z.:  Jehova Tanúja minőségemben nem, de a szervezetben töltött utolsó évem
alatt  már rendszeresen jártam az egyik adventista felekezethez
tartozó Reisinger János egyetemi tanár bibliai TIT-előadásaira. Ő
nagy hatással volt rám. Annak ellenére, hogy felekezeti kötődése
volt, fantasztikusan tiszta, bibliai alapokon nyugvó – a társulati
tanításokkal szemben élettel teli – előadásokat tartott. Amit pedig
óhatatlanul a saját egyházából hozott, az némi bibliaismerettel
„szűrhető” volt. Ugyanígy voltak még abból a gyülekezetből néhányan,
akik nagyon komoly bibliaismerettel és élő hittel tanítottak. Évekkel
a szervezetből való eljövetelem után találkoztam azután Cseri Kálmán
református lelkész prédikációival, valamint a Golgota Gyülekezet
pásztorának, Greg Opean-nek a tanításaival, mindketten Istentől
küldött,  Lélekkel  teli  emberek, akiknek szintén nagyon sokat
köszönhetek.


Zs.:  Voltak-e  a  Környezetedben  olyan  emberek,
akik  le  akartakbeszélni  Jehova Tanúiról?


K.Z.:  Nos, ha a szüleimet nem számítjuk, akkor csak egy gyermekkori barátom
volt  az,  akivel hatalmasakat vitatkoztunk, nagy csaták mentek
közöttünk, de ott igazából nem is Jehova Tanúiról szólt a dolog,
hanem  magáról  Isten  létezéséről,  a  teremtés és az evolúció
kérdéséről. Érdekes, hogy ő születésétől rendszeres templomjáró
unitárius  családban  élt, mégsem tudta őt az a környezet ilyen
értelemben  megérinteni.  Volt  egy  kollégám  is,  akivel nagy
beszélgetéseink voltak, de  ő igazából szintén nem Tanú mivoltom
miatt támadott engem, inkább Istennel volt problémája, a „szokásos”
kérdéseket vetette fel: ’Miért engedi meg Isten
a gonoszságot és a  szenvedést?’.

Súlyos beteg, rákos kisfia volt, ezért volt benne sok keserűség.



Zs .: Általában  mindig  meggyőzően  érveltek  a  testvérek?
Volt-e  olyan  téma,amiről  azt  Láttad,
hogy  kínos  Jehova  Tanúi  számára?


K.Z.: Furcsa dolog volt ez, mert én igazából akartam Jehova Tanúja lenni,
tehát nem is sokat vitatkoztam velük, leginkább csak azt vártam el,
hogy az evolúció tarthatatlanságával kapcsolatban győzzenek meg. A
Társulat tanításaival kapcsolatban – mivel nulla bibliaismeretem volt
– nem igazán voltak elvárásaim. De nagyon „jó helyzetben” voltam.
Egészen őszintén és nyíltan már a tanulmányozás legelején közölték
velem, hogy bizonyos területeken komoly gondok vannak a Társulat
tanításaival. Ez főként Jeruzsálem pusztulásának dátumát, ebből
következően  az  1914-es  dátumot,  illetve  a  társulati
próféciaértelmezéseket érintette. 


De valahogy úgy voltam vele, hogy
ezek nem bibliai alaptanítások, mint pl. a halál utáni élet, vagy a
megváltás, ezért nem foglalkoztam velük különösebben.
Később persze,amikor  már  rendszeresen  jártam gyülekezetbe,
láttam, hogy az előzőekben  említett  kérdésekről nem lehet mindenkivel nyíltan
beszélgetni,  úgyhogy  elég  korán  megtanultam  az  orwelli
„kettős-beszédet”  és  a  „duplagondolt”.
És bár már nem voltak romantikus illúzióim  a Társulattal kapcsolatban,
 de sokáig úgy éreztem, valahogy ez a dolgok ára, ennyit el kell tudnom viselni a
paradicsomi  földért  cserébe.
Az  is  érdekes  volt,  hogy  a „tanítóim”-ról nagyon sokan tudták,
hogyan gondolkodnak ezekről a kérdésekről, így szinte már az is kínos dolog volt számomra,
ha szóba került, hogy kikkel tanulmányozom.
Volt olyan, aki attól kezdve nem állt szóba velem, hogy kiderült, kikről van szó.





                             (  Folytatása következik)

Nincsenek megjegyzések: